videó diszkó

Nagyon szomorú a helyzet, jelentem tisztelettel. Eredendően ebben a postban a hetvenes, nyolcvanas évek egyik nagy klasszikus diszkó kiadóját a Salsoul Records-ot szerettem volna bemutatni, szintén ilyen honnan jövünk, hová megyünk jelleggel egyrészről, másrészről, meg azért mert ha már a blog címében szerepel a diszkó kifejezés, akkor legyen egy hozzá passzoló bejegyzés is. Na a Salsoul nem fog összejönni. De szomorkodásra semmi ok.

Nem tudom, mi lehet az oka, de nagyon kevés érdemleges videót (konkrétan kettőt) tudtam összekaparni, úgy majd két óra kutakodással több videó megosztón a fentebb nevezett kiadótól. Ők többek közt meg azért nevezetesek, mert először hoztak forgalomba mindenki számára elérhető módon a 12 inches lemezeket. Lehetett szép hosszú számokra táncolni ezek után otthon. Házi diszkó, diszkó tartás.

Az oka meg úgy vélem az lehet a nem túl sikeres kutakodásnak, hogy a kiadót alapító Carrey testvérek nem érezték szükségét annak, hogy vizuálisan is megtámogassák az eladásokat. Nem is lehetett erre szükség, vitték a lemezeket e nélkül, is mint a cukrot. Mondjuk ehhez képest a diszkó láz elmúltával, a nyolcvanas évek első felében, épp az akkor induló videó bizniszbe szálltak bele. Na mindegy, szóval ettől a kiadótól kevés képi dolog lesz. De majd mással kipótolom.

A lényeg pedig, hogy a diszkó korszak nélkül meglehetősen karcsúbb lenne ma a rádiók zenei kínálata, meg egy csomó előadó nem tudná kitől lopni a hangminákat, mások pedig nem tudnának karriert csinálni az ezen korból való klasszikusok feldolgozásával. Arról nem is szólva, hogy a Kálvin téri aluljáró csövesei sem mulathattak volna a Cha-Cha-Cha kidübörgő zenéire csütörtökönként. Jelentős korszak volt tehát ez is a kortárs szórakoztató zene történetében. Hallgassuk hát áhítattal!

A tovább kattintás után megtekinthető még néhány jellemző alkotás. Erősen a táncra hegyezett jelleggel. Szóval lehet segget riszálva vigyorogni, annak, aki ilyet szeret. 

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, illetve jobban mondva elfelejtkezni arról, hogy már minket megelőzően is volt hallgatnivaló popzenéje az éppen aktuális fiatalságnak. Pedig volt bizony, ráadásul de még milyen! Lesz majd egy külön post szánva a hatvanas évek garázs zenéjének. Ez az előzetes.

Na kérem, lehet nosztalgiázni. Én például azért, hogy hol van már ez a jó kis big band hángzás manapság? A kvandokvandót mindenki ismeri, de ez sem rosszabb sokkal. A perkást a végén meg valószínűleg le kellett fogni.

Egy ember miatt persze teljesen felesleges átértelmezni a német humorról való nézeteinket, de az alábbi videók megtekintése után mindenesetre érdemes elgondolkoznunk rajta. Nem azt mondom én, hogy ezek olyannyira abszolút vicces a videók volnának, ironikusabbak inkább. De a képet azért árnyaltabbá teszik.

A német újhullám avantgárdabbik csapatában játszó Andreas Dorau elég régen van már a zenei pályán. Az egyik alábbi postban látható 1981-es Fred vom Jupitert 17 évesen sikerült produkálnia, és ahhoz képest még jelenleg is alkot, amint ez látható lesz az alábbiakban. Ezt pedig kevés előadó mondhatja el magáról, még a populárisabb csapatból sem.

A 2000-es dátum ne tévesszen meg senkit, ez 1988-ból van, és maga Lemmy is játszik benne, csak parókában.

Demokratie

 A folytatásban egy piásüveg, mint nagybőgő. Valamint egy curling pálya.

Ez a zene arra is jó, hogy a magányos férfiembernek legyen mit dúdolgatni egy hétvégi este, addig amíg valahol kikéri az első sörét.

Voltak már ők egy kicsit alábbi postban. Többet sajnos nem lesznek valószínűleg, mert annyira nem jók, mint amennyire ebből a két dalból gondolni lehetne. Sajnos.

Retrock!

A nyolcvanas évek és a jó popzene kifejezések egy mondatban szerepeltetése sokakból hajlamos igen gúnyos kacajt kiváltani, és nem véletlenül. Tényleg nehéz mai füllel is élvezhető popzenét találni a rémes digitális dobhangok szörnyű uralma idejéről. De nem lehetetlen.

Az egyik ilyen, akik akár ma is bőven hallgathatóak, a The Style Council. A zenekart alkotó Paul Weller és Mick Talbot ezt megelőző munkásságát most nem részletezném. Pedig érdemes volna, pláne Wellerét, aki akar az kattingathat. Mindenestre méltatlanul lettek ők elfelejtve, illetve nem ismerte őket a világ ezen a részén a kutya se szerintem. De ez még pótolható.

My Ever Changing Moods

Akit ez még nem győzött volna meg, annak itt a folytatás.

A korábbiakban volt olyan, hogy csak a videókban van hasonlóság. De itt most meg a zenében van.

Nem tudom meglep-e valakit, de a gyermekded minimalista elektronikus zene generációs szakadékokat képes teljesen betemetni. Szolgáljon erre bizonyítékul az alábbi két videó. Van közöttük pontosan 22 év. Dorau egyébként majd kap egy külön bejegyzést is, érdemes lesz rá visszanézni.

Andreas Dorau - Fred vom Jupiter (1981)

És ez napjainkban?

Felmerült bennem, hogy ez itt most vicc vagy komoly? Mert van abban valami fura, ha egy zenekar 20 ember előtt is úgy játszik, mint 20000 ember előtt. De aztán rájöttem, hogy semmi baj nincs ezzel. Rock zenét csak így érdemes játszani!

Tudom, hogy az én blogok többségére egyszerűen kár tárhelyet pazarolni. De ebben a formában talán valamivel szórakoztatóbb lesz.
Úgy gondoltam, hogy amolyan számvetés jelleggel összeszedegetem azokat a zenéket, amelyek szóltak a walkmanben és a lemezjátszón, miközben sikerült gátlásos kamaszból frusztrált felnőtté válnom. Szóval úgy 1985-95 között. Lesz még egy pár olyan post, mint ez. De nem ez lesz a fő profil ígérem. Ez az első eresztés.

Középiskola elsőben K. Józsi osztálytársam mondta, hogy akár egy jelképes összegért is megválna egy ajándékba kapott kazettától, mert szerinte hallgathatatlan. Szerintem meg kurva jó volt, még soha nem hallottam ilyet előtte. Ez volt a Bizottság Jégkrémbalettje. Megvettem persze. Jutányos áron sikerült így szert tenni a magyar pop máig egyik legjobb produktumára. Kösz Józsi, lehetnél te is kamikaze!

A. E. Bizottság - Szerelem (részlet) 

 Volt két lemez, amit Horváth Sanyika barátommal kölcsönösen irigyeltünk egymás lemezei közül. Neki erre fájt a foga, de csak hallgatni adtam kölcsön.